Nickodémus

2005. április 4., hétfő

A fenti fohász a Pápai himnuszból való, pontosabban annak a refrénje. Hívők ezrei fohászkodtak az utóbbi hetekben II. János Pálért. A pápa már több éve keresztként hordozza betegségeit. Húsvét előtt vált állapota súlyossá, amikor a Gemelli klinikára szállították. Már a 2000. jubileumi esztendő alkalmával úgy vélték, hogy a szentatya nem képes a szentévi liturgiákat vezetni. Akkor, nehézségek árán, még jelen volt. Több mint negyedszázados pápasága alatt az idei volt az első húsvét, amikor a liturgiák alkalmával kénytelen volt távol maradni. A nagyheti szertartásokat magánlakosztályában levő kápolnájában, videoközvetítés útján kísérhette.
A Vatikán, vele együtt Róma és az egész katolikus világ csendes. II. János Pál meghalt. Az egész világ másodpercnyire döbbenten állt meg. Szent Péter utóda több mint 26 éven keresztül állt a Katolikus Egyház élén.
"Egészségi állapotom nem az én ügyem, hanem Azé, aki meghívott engem erre a szolgálatra. Titokzatos tervei szerint azt akarta, hogy távoli hazámból, Lengyelországból eljussak ide: Ő fog tehát dönteni sorsomról" -- nyilatkozta 2002 júniusában, Szent Péter és Pál apostolok ünnepén. Akkor már latolgatták II. János Pál esetleges lemondását, amely azonban nem következett be. Nem hátrált meg. Számára a lemondás annyit jelentett volna, hogy enged a kísértésnek, és megpróbálja letenni a kereszt súlyát. A végsőkig teljesítette szolgálatának mindennapos feladatait. Ha munkájának mennyisége élete utolsó periódusában csökkent is, minősége továbbra is a régi maradt.
Két évezreddel ezelőtt Jézus meghagyta tanítványának, Péternek: "Te Péter vagy. Erre a sziklára építem Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyország kulcsait. Amit megkötsz a földön, megkötött lesz a mennyben is, és amit föloldasz a földön, a mennyben is föloldott lesz." (lásd: Mt 16, 18-19)
A pápa hivatalos címe a következő: Jézus Krisztus helytartója, az apostolfejedelem utóda, az általános egyház vezetője, a nyugat pátriárkája, Olaszország prímása, a római egyháztartomány érseke és metropolitája, Róma püspöke, Vatikánváros államának uralkodója és Isten szolgáinak szolgája. A pápa primátusa (lat.: "elsőbbség") a lefőbb juriszdikciós hatalmat tartalmazza: pásztori hatalom vagy univerzális episzkopátus. A pápát megilleti a tévedhetetlenség legfelsőbb tanítási hatalma, ha mint Péter utóda és az apostoli cathedra ("szék") birtokosa az összegyház legfőbb pásztoraként és tanítójaként a hit és erkölcs tandöntvényeit ex cathedra ("Péter tanszékéből") hozza meg.
1978 októberében -- abban az évben már másodszor -- fehér füst szállt fel a Sixtusi kápolna kéményéből, jelezve, hogy az egyháznak újból van pápája. S felhangzott az örömkiáltás: Habemus papam! (van pápánk). A vasfüggöny mögöttről jött Karol Wojtyla a II. János Pál nevet veszi fel. Ezzel pedig jelzi, hogy elődjének, I. János Pálnak -- aki csak 33 napig uralkodott -- nyomdokait szeretné követni. Ugyanakkor pedig nevével jelzi, hogy a két zsinati pápa: XXIII. János és VI. Pál munkáját szeretné folytatni. II. János Pál személyében, 456 év elteltével került az egyház élére nem olasz pápa. Abból a térségből érkezett, amely országokban a vallás gyakorlását tiltotta és üldözte az egypártrendszer. A "szláv pápa" megválasztásakor talán azt is gondolta, hogy az elszigetelődött Közép-Kelet-Európa katolikusait neki kell visszaterelnie az egyház vérkeringésébe. Talán azt sem gondolta, hogy a harmadik évezredbe ő vezeti be a katolikus egyházat.


A SZLÁV PÁPA
1920. május 18-án született a lengyelországi Wadowicében. Édesapja katonatiszt volt. Érettségi után a krakkói Jagelló Egyetem hallgatója lett, ahol filozófiát és irodalmat tanult. A II. világháború alatt mint munkás dolgozik egy vegyi gyárban, majd 1942-től a krakkói papnevelde hallgatója. 1946-ban szentelik pappá. Ezt követően Rómában, Franciaországban és Belgiumban tanul és végez papi tevékenységet a lengyel emigránsok között.
1953-ban teológiai doktorátust szerez.
1958-ban XII. Pius pápa krakkói segédpüspökké nevezi ki, majd 1963. december 30-ától Krakkó érseke.
1967-től bíboros. 1978. október. 16-án a konklávé megválasztja pápának.


AZ UTAZÓ PÁPA
Az újkori pápaság történetében VI. Pál tett első ízben apostoli látogatást. Akkor Jordániába és Izraelbe látogatott el. VI. Pál pápa mindössze 9 alkalommal kelt apostoli útra.
II. János Pál pápának 104 apostoli útja volt. Az első a Dominikai Köztársaságba, Mexikóba és a Bahama-szigetekre vezetett az 1979. január 25-e és február 1-je között. A pápát legutoljára Lourdes fogadta 2004. augusztus 14-én. Utazásai alkalmával a pár száz kilométerre levő országoktól (pl. Bosznia-Hercegovina a 996 km távolságával) a több tízezer kilométerre levő országokig (Fülöp-szigetek -- 33.415 km, Bolívia -- 34.465 km) tett látogatást. Minden útját egyazon cél vezérelte: elvinni és tolmácsolni az Örömhírt.
A felsorolást pedig lehetne folytatni:A pápa, aki a keresztény egységért munkálkodott; a fiatalok pápája, aki ifjúsági világtalálkozót hívott össze....

 
-- Az életkörülmények nálam – hogy úgy mondjam – diktálták azt a döntést, amely először Zágrábba vezetett a gimnáziumba, majd ott folytattam és a teológiai fakultáson végeztem. Nem olyan értelemben az életkörülmények, hogy nem lett volna más lehetőségem, ugyanis Szabadkán, az Építészeti Középiskolába fölvételiztem, és föl is vettek. Ám amikor megtudtam, hogy van lehetőség arra, hogy papnak tanuljak, és ez a fölvételi után volt már, akkor szinte nem is gondolkodtam rajta, hogy mi legyen tovább. Hagytam a fölvételi eredményt és mentem Szabadkára, a püspök atyához, és utána ő küldött Zágrábba.

 
- Főtisztelendő Dobai István 1943-ban született Adán. 1969-ben Szabadkán pappá szentelik. Ezt követően Horgoson, Topolyán és Bajsán szolgált. Mintegy 8 évig hajdújárási plébános, 1989-től a szabadkai Szent György plébánia plébánosa. 2004-től tiszteletbeli főesperes. A Caritas egyházmegyei igazgatója.

 
-- Adán nevelkedtem, szintén mondjuk kisvárosi-, inkább mint nagyvárosi környezetben. A lelkület tényleg nagyban különbözik a falusi környezetben megvalósuló emberi kapcsolatoktól. Azok sokkal személyesebbek azért. Legalább akkor amikor még plébános voltam ezekben a falvakban. Sokkal személyesebb kapcsolatok vannak. Szabadkán már nagymértékben elszemélytelenedtek a kapcsolatok. Tehát az utcán nagyon ritkán köszöntik egymást az emberek. Csak azok köszöntik egymást, akik egészen közelről, személyesen ismerik egymást. Általában a toronyházakban még azt sem tudják, hogy ki a szomszédjuk. Tehát ilyen értelemben egész más légkör uralkodik itt. Ez természetesen a hívő közösség életében is megnyilvánul. A pasztorális tanácsnak a működésében is sokkal, mondjuk úgy „hidegebbek” a kapcsolatok az emberek között. Még akkor is, amikor összeülünk tárgyalni az egyházközségünknek az ügyeiről. Általánosságban sokkal inkább bizonyos értelemben szolgáltatásokat várnak el a paptól az emberek. Nem annyira azt, hogy hozzájuk tartozzon, vagy valamiféleképpen az övék legyen, ami a falun sokkal inkább igény.

            A bajnáti része ennek az egyházközségnek ősidők óta öregeknek a területe. Prozivka (Harcokok sorakozója lakótelep – szerk.) lenne – az ember úgy gondolná – egy fiatalabb rész. De az az igazság, hogy amikor megépültek ezek az épületek, akkor költöztek ide az akkor fiatal családok. Ugyanis a vállalatoktól kapták a lakásokat. Bizony, azok a családok, amelyek akkor fiatalok voltak, ma már jócskán idősek. Ami nagyon megmutatkozik abban is, hogy a Prozivkán levő iskolában bizony nagyon kevés a gyerek. Tehát a hittanon is, itt a plébániai hittanon is, amióta itt vagyok, soha ilyen kevés gyerek nem volt már, mint az utóbbi 5-6 évben. Tehát rettenetesen elöregedő része ez Szabadka városnak.

 
- A szabadkai Szent György plébániát 1841-ben létesítették. A templomot 1986-ban építették fel. Az istentiszteletek magyar és horvát nyelven folynak.

 
-- Mindenképpen sokkal kevesebb az a szép, örömteli élmény, ami egy plébános életében azért sokat jelent. Mondjuk keresztelések, esküvők, családlátogatás, mondjuk házszentelés. Amikor az ember úgy közvetlenebbül találkozik az emberekkel, nem csak úgy hivatalosan, nemcsak szertartás keretében. Ezért sokkal nagyobb állhatatosság kell, hogy az ember azért mégis tegye a feladatát. Annak ellenére, hogy viszonylag kevés a visszajelzés az emberek részéről.

 
- A katolikus egyház három oszlopon nyugszik: az első a kinyilatkoztatás, a második a liturgia, a harmadik a tevékeny szeretet, vagyis a Caritas. Habár a kereszténység első pillanattól hangsúlyt fektet a karitatív munkára, a modernkori Caritas 1897-ben alakult. Ma a világ minden táján jelen van a Katolikus Egyház szeretetszolgálata.

 
-- Amikor a püspök atya kinevezett Caritas igazgatónak, igazán elképzelésem nem volt még, hogy mi lesz a jövőnk. Ahogyan az élet hozta, hogy úgy mondjam diktálta, úgy törekedtünk választ adni a kihívásokra, problémákra. Ezért van az, hogy a házi gondozás és ápolás mellett törekszünk kiépíteni egy szenvedélybetegekkel foglalkozó vagy azoknak segítő szolgálatot is. Törekszünk az ifjúság gondjainak a  megoldásába is belesegíteni. De a gyermekekkel is próbálunk foglalkozni. Tehát, mindenütt, ahol rászoruló emberek vannak, ott az Egyháznak jelen kell lenni, mint egy tényező, amely megpróbál az embereken segíteni.

            Sohasem kérdeztük senkitől, hogy milyen vallású, amikor a segítséget adtuk. Nem csak akkor nem, amikor a csomagokat osztottuk, azóta sem. Olyan mértékben van ez így, hogy egyszer az egyik nyugati Caritas  képviselő megkérdezte tőlünk, hogy hány százalék a katolikus, mennyi a nem katolikus. Azt mondtam – mert ezt kellett mondanom – nem tudom, mert mi soha erről nyilvántartást nem vezettünk. Egyértelmű az, hogy soha sem. Ez nem kritérium annak eldöntésében, hogy kap-e segítséget vagy nem.

            Nagyon sokszor kimondtam már, hogy a Caritas nem Caritas ha nincsenek önkéntesek. Ha csak a fizetett emberek dolgoznak, akkor azt kell mondanom, hogy azt bármelyik más szervezet elvégezheti. De a Caritas mindig törekedett arra, hogy az embereket egyszerűen az ő  szeretetük kapcsán vagy annak erejével bevonja a segítségbe. Ez meg volt mindig különben, csak névtelenül végezték ezt a munkát az emberek. Most megpróbáljuk őket animálni, tehát hatékonyabb munkára meg összefogottabb, együttes munkára is segíteni. Ennek nagy előnye az is, hogy amikor már valaki nem tud eleget segíteni valakin, akkor közbelép a szervezet. Tehát az a munkacsoport, amely már el tudja úgy is látni, hogy egy ember már nem volna csak úgy, önkéntes alapon.

 
- A Pro Urbe-díjas Dobai atyának a szeretszolgálat-, és a plébánia vezetése mellett a szabadidejéből és a türelméből arra is jut, hogy a fiatalsággal is foglalkozzon és rádióműsorokat készítsen.

A Nikodémus percei előző részében az árulásról volt szó. Akkor azt mondtuk, hogy az ember számára az egyik legnehezebben megemészthető és feldolgozható cselekvés, ha árulást követtek el vele szembe. Emlékeznek? Nos, akkor most jöjjön egy másik „nem túl szerencsés” jelenség: a kiválasztottság. Egyrészről jó kiválasztottnak lenni, mert így pozitív diszkriminációban részesülünk. De ugyanakkor a választó felé örökös elvárási vággyal is párosul. Nehogy később a kiválasztó megbánja, hogy pont akkor, pont ott és pont minket választott ki. Áldás és átok is kiválasztottnak lenni? Erre keressük ma a választ.

Nap mint nap választunk. Egész életünk választásokkal zajlik. Foglalkozást választunk, majd házastársat, lakást, munkát, ruhát. Mindent. Reggel a péknél: zsemlét vagy kiflit. Választani akkor tudunk, ha legalább két dologgal/jelenséggel állunk szembe. Mérlegelünk. Melyik a szebb, jobb, gazdaságosabb, kellemesebb. Azt választjuk. Az alomból a legokosabb és a legszebb kiskutyát. Önök most a Mária Rádiót választották.

Választ vagyis elkülönít. Szétválasztani a morajló tengert s átkelni rajta, szétválasztani egymástól a veszekedő gyermekeket. Szét. Választani. Választ vagyis elkülönít. Kiválaszt. Szétválasztani a legjobbat a többitől.

            Kiválasztottnak „jó” lenni. S a többiekkel mi van? A Biblia első fejezeteiben rögtön találunk kiválasztottat. Azon túl, hogy a Teremtő Ádámot és Évát teremti, s ezzel őket választja ki a Föld benépesítésére és ivadékaik sokasítására, az ő fiaik között is különbséget tesz. Ábelt nevezhetjük kiválasztottnak: ő a jó, aki tisztaszívű, s a Teremtőnek is a legjobb terményeiből áldoz. Ábel áldozatát elfogadja az Úr, Káinét nem. Káin a dühében agyonüti fivérét, Ábelt. Állíthatjuk azt, hogy „érthető volt”? Valljuk be, azért nem jó elutasítottnak lenni. Mert ugye a kiválasztottakon kívül rekedteknek, a többieknek nem jó lenni. Nem jó mellőzötté válni. Hölgyeim és Uraim, tudjuk, hogy az életben az egyik legnagyobb sérelem az elutasítás. Amikor sem te, sem műved, sem szereteted, de még alázatod sem elég jó, s nem kell nekem.

              Thomas Mann Káin védekezését a következőképpen írja meg: „Testvéremet, bármilyen szomorú, kétségtelenül agyonütöttem. De hát ki alkotott olyannak, amilyen vagyok, olyan mértéktelenül féltékenynek, hogy adott esetben mozdulataimért nem felehetek, és nem tudom többé, mit mért cselekszem? Nem vagy magad is féltékeny Isten, és nem a magad képére teremtettél? A gonosz indulatot ki helyezte belém, a tetthez, amelyet tagadhatatlanul elkövettem? Azt mondod, hogy te magad viseled az egész világ terhét, és bűneinknek terhét nem akarod viselni?”

            „Te vokámusz, kvid szik plászmáviszti hominem et hominem idicem vokámusz, kvi támen débet présztáre széipszum...”  - imádkozták a középkori szerzetesek: „Téged  fennen szólítunk, hogy ilyennek teremtetted az embert, s az embert szintúgy szólítjuk, hogy önmagáért mégis ő felelős”

            A Teremtő tudva Káin tettét, mintegy amnesztiát ad neki, futásnak engedi. Káin azonban fél, hogy a bujdosó életmódjában megtalálva megölik őt a bűnéért. Az Úr erre megbélyegzi Káint, ami Káin védelmét jelenti: Káin az Úré, s aki életére tör, azt hétszeresen megbünteti majd.

            Az Özönvízről szinte minden nép történelmi emlékezése tud. A részletek közismertek: az olvasó egy romlott világban, a káosz kellős közepén találja magát. Az Úr pedig dühében az egész emberiséget és élővilágot az Özönvízzel kívánja „megtisztítani”.  Az isteni mentőakció főszereplője Noé. Kiválasztott. Kiválasztott, mert egyedül az ő családja fog megmenekülni, ő gyűjti be a hét-hét pár tiszta és két két pár tisztátalan állatot, az által épített bárkába.

            Az elején feltettem a kérdést: kiválasztottnak lenni áldás vagy átok? Lássuk Noé példáját. Az Úr kiválasztja – áldás; kortársai hülyének nézik – átok; bárkát kell építenie és begyűjteni az állatokat – engedjék meg, hogy kicsit cinikusan tegyem fel a kérdést: a munka valaha is áldásnak számított? ; Noé és családja az egyedüli túlélői a „természeti katasztrófának” – mindenképpen áldásos. Vagyis akkor egyszerre áldás és átok a választottság?

            Lábjegyzetben annyit jegyeznék meg, hogy érdekes a víz tisztító szerepe kultikus értelemben. Az Özönvízzel tisztára mossa az Úr a bemocskolt Földet.

            Egy hébert megszólít a Láthatatlan Isten. Szövetséget ajánl neki. Ábrámnak ígéretet tesz, hogy népek atyjává teszi és neki ajándékozza egész Kánaán földjét. Ám az Úr elrendeli, hogy a szövetség jeleként minden fiú csecsemőt nyolc napos korában körül kell metélni. Mondanom sem kell, hogy az ábrahámi kiválasztottságnak is vannak szép és árnyoldalai...

            „JEHRE, ÁSER JEHRE” – „Vagyok aki Vagyok”-  nyilatkozza ki magát Jahve Mózesnek.  Mózes küldetése a rabszolgaságból való kivezetés.

            Egy egész nép -  a zsidó nemzet Isten kiválasztotta a többi néppel szemben. Kollektív kiválasztottság. A nép, nem többes szám, mint egy emberként tűnik ki.  A választottságról beszélgettünk Halbrohr Tamással, a Szabadkai Zsidó Hitközség Tanácsának elnökével.

-- - - - - - - - -

„ A nép kiválasztottsága a legdühítőbb jelző a kívül rekedtek számára. „– írja Popper Péter. Majd így folytatja: „Fölényt éreznek benne, felsőbbrendűséget, mindenki lenézését, megvetését, aki nem tartozik közéjük.” Izrael kiválasztottsága a többi nép számára igazságtalan és érthetetlen elutasítást jelent. Werfel szerint: „Ábrahám magvából eredt Izráel, hogy ő legyen a nép, amely kibontja a világ sodrásának kuszaságát, hogy belőle váljék Isten örömének népe. Ettől fogva megrakták ezt a népet a büszkeség terhével és a szenvedés terhével, aminőt még soha ember nemzetsége nem viselt. Hatalmas és fenyegető nemzetek között nem volt egyebe, mint Ábrahám érdemének kamatozó kincse s csodálatosan finom hallása Adonáj hangjának felfogására. De a nemzetek gyűlöletük legkeserűbb keserűségével gyűlölték Izráelt.”

            Mire választotta ki az Örökkévaló Izraelt? Egyik missziója az egyistenhit megőrzése volt. Ezt a feladatot hűségesen teljesítette.

            Izrael kiválasztottait sorolhanánk: királyokat, prófétákat, szentéletű férfiakat. Azonban lépjünk nagyobbat az időben. Siessünk a damaszkuszi útra, időszámításunk szerint a harmincas évek elején egy történést figyeljünk meg. Saulus rabbi, a keresztények egyik legnagyobb ellenfele egy látomás „mellékhatásaként” megvakult. Ananiás vonakodva közeledik Saulus segítésére, erre az Úr azt mondja neki: „Eredj el, mert ő nekem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok is királyok, és Izrael fiai előtt”. Ha nem jöttek volna rá, elmondom, Pál apostolról van szó. De nem csak ő a választott. Jézus, működése kezdetén tizenkét tanítványt választott magának. Választott. A tanítványok, mint választottak, Jézus legközelebbi munkatársai lettek. Áldás. Azonban egyiküknek sem volt egy könnyű életük. Leszögezhetjük, hogy kiválasztottnak lenni nem „egy fenékig tejfel” életet jelent?

.- - - - - - - - - - - - - - - -  - - - - -

            Isten választottai vagyunk, akik az üdvösségre lettünk meghívva. Az örök életre való „belépőt” az életszentség jelenti. Isten kiválasztottjai a szentek, akik életszentségükkel példaképként járnak előttünk.     

Júdás evangéliuma a téma az utóbbi időben. Megtalálták. Júdás alakja is előtérbe került. Egyes vélemények szerint az áruló nem is volt áruló. Ismeretes, Júdás harminc ezüstért árulta el Mesterét a Getsemáni kertben egy békecsókkal. A legújabb feltételezések úgy vélik, hogy Júdás volt az egyedüli tanítvány, aki megértette, hogy valakinek meg kell tenni e lépést, vagyis kiadni Jézust. S akkor nem is árulás volt, hanem az isteni terv véghezvitele. Mert ha Jézust nem adják ki, akkor nincs kereszthalála, kereszthalála nélkül nem következik be az emberiségét vállalt üdvözítő szerepe sem. Szóval Júdás felismerte az „ügy” fontosságát, és pont azért, mert Jézust nagyon szerette, azért adta kézre.

A katolikus / keresztény tanítás pedig továbbra is tanítja az évezredes hagyományos tanítást Júdást illetően. Maguk a kanonizált (tehát elfogadott) evangéliumok nem a legszebb képet festik Júdásról. Hogyan is történt az evangéliumok írása? A szent iratokat nem napról – napra írták, mint egy naplót. Az evangéliumok sok évvel Jézus halála s feltámadása után keletkeztek. S pont ebben a fényben íródtak, hogy írói (vagy akár a szájhagyomány lejegyzői) tudták a sztori végét: Jézus meghalt, de feltámadt harmadnapon. Ebből a szemszögből írták le. S mivel az egész jézusi (üdv)történetet ismerték, Júdással, az árulással is tisztában voltak. Amikor egy emberben csalódunk, például egy közelebbi barátban vagy munkatársban, átgondoljuk az egész kapcsolatunkat, minden történést, ami hozzá fűz. S a visszatekintésben – kicsit igazolandó magunkat is-, felfedezünk „előjeleket”, történéseket, melyek a későbbi csalódást igazolják, erősítik. Valószínű Júdás ezért is lett többek között az egyik legfeketébb figurája Jézus történetének. Annak ellenére, hogy Pilátus ítéli el, s adja ki Jézust, hogy a római katonák megölik a főpap és a vezető rabbik nyomására, egyetlen alakot sem utál úgy a keresztény (s ezen belül főképp a katolikus) hagyomány, mint Júdást. Pedig joggal állíthatjuk, hogy valamennyiükhöz „tapad” Jézus „vére”. A miértre a válasz vagy mert az emberi természet az árulás tényét nem tudja elviselni, vagy pedig az, hogy Júdás lett az egész történet negatív szimbóluma, s már nem is csak az ő irányába, hanem valamennyi Jézus ellenvétő felé szól az utálat. Vagyis, hogy Júdást nem csak mint személyt, hanem mint csoportot sem szeretjük. Ennyit a háttérről.

A miért után talán jogos feltenni a miért most kérdést. Miért most próbálja az emberiség, vagy annak egy csoportja rehabilitálni Askirótiai Júdást? Miért két évezred után lát e teológiai nézet napvilágot? Nézzünk egy kicsit szét a világban, amelyben élünk. S akkor egy újabb kérdés lát napvilágot: a mai ember nem igazolni, vagy „legalizálni” akarja az árulást? Itt az árulás alatt nem a júdásit értem. Hanem amit mi, emberek mostanában oly gyakran űzünk. Mit látunk? A házastárs megcsalja társát, ezzel elárulja házasságukat, szerelmüket. Eláruljuk a főnököt, a céget, ahol dolgozunk, amikor információkat adunk ki. Önös érdekeinket helyezzük előtérbe, még ha árulással is jár. A világon és a világban mindent elárultunk már: hazát, becsületet, magunkat, munkánkat, a szerelmet. Mindent. Azzal, hogy Júdást rehabilitáljuk, nem rehabilitáljuk e a bennünk fel-fel bukkanó árulót?

Harminckilenc munkaév után nyugdíjba vonul a Szabadkai Rádió. Legalábbis körzeti szinten. - fogalmaznék így, ha cinikus akarnék lenni. S miért ne lennék az? A Szabadkai Rádió helyét egy új, „munkatapasztalat nélküli" rádió veszi át (vagy folytatja?). Az „ifjút" még senki sem látta - hallotta, de már mindenkinek véleménye van róla. Valahogy így zajlik ez a mindennapi életben is. Egy „taknyost" vesznek fel, akiről jó előre mindenkinek meg van a véleménye. Bezzeg a jól bevált szakkádert nyugdíjazzák annak ellenére, hogy „negyvenévi munkatapasztalata" van. Hogy milyen érdemei vannak, ha vannak? Lényegtelen. Negyven vagy hetven éve csinálja. Tapasztalt. Pont (jó. Nekünk). Szóval „korhatárral" megy nyugállományba az öreg. Biztos „vezás", hogy megadták neki - súghatnánk akár így is össze. Leginkább a nyugdíjas betelefonáló (olykor) kedves hallgatók nehezményezték. Első pont: a nyugdíjas rádiót hallgat. Más nem. Hazait biztos nem. Danubius(z)t. Sem. Mert levették a kábeltévéről.

Második pont: a nyugdíjas, nyugdíjazása után (ha bekövetkezik) a munkahelyén marad, alkalmi állást vállal. A munkáltatónak így nem kell egészségbiztosítást, nyugdíjalapot fizetni utána. Király. A fiatal meg csücsül otthon a munka nélkül.

Harmadik pont: a nyugdíjasok „falkába tömörülnek", saját székházzal rendelkeznek, amit községi pénzekből tartanak fenn. Te meg maximum FÓKUSZál(l)sz. Vagy leülsz, ha helyet kapsz. De ha nyugdíjas jön, felkelsz, átadod neki a helyed. Mert (negyedik pont) a nyugdíjas ül. Te megveszed a saját jegyed utazáskor, meg fizeted a nyugdíjasét is, de ő utazik ülve.

Ötödik pont: Kis-, nagy és közepes nyugdíjas is utazik. Megy kirándulni, színházba, kultúrát élni, pancsizni. Nekik utakat szerveznek. Neked meg nekem nem.

A nyugdíjas ül (továbbra is, már hatodik pontként). Templomban, közéletben, olykor politikában. Fiatalt meg nemigen látni. Maximum, ha „megélhetési bűnözésbe" kezd, akkor a fiatal meg a cellájában ül.

Ha megöregszem (most, itt, írásos nyilatkozatomat adom, s az utókor az orrom alá dörgölheti majd), hátra levő harminckilenc év mínusz hat nap munka „sztázsomat" ledolgozom, esküszöm eltűnök. Nem fogok rádióba telefonálni, különmunkát vállalni, írogatni lapokba. Semmit teszek majd. Nem, nem halok meg. Azt az élvezetet nem adom! Élvezni fogom a nyugdíjas éveimet. S kihasználni a (ma még létező) nyugdíjbiztosítás előnyeit.

Ja igen. A hetedik te magad légy! (Bizonyítsa be az ifjúság, hogy igenis van. Jelen van. Legyen!)

a nyugdíjasokat magára haragító „taknyos kölök"

„ Ha nincs befogadó kulturális alap, akkor hiába prédikál a pap. Akkor az igehirdetésnek nincs talaja, amibe bele hulljék.”

Nézze a Húzsvár László nagybecskereki megyéspüspökkel készült interjút a Pannon TV-ben vasárnap, július 1-jén, 17 órától.

Pannon TV – Szabadkán a Yu Eco Televízióban minden nap fél öttől fél hétig, továbbá Magyarkanizsán, Zentán és Topolyán kábeltévén délutánonként 4 és 7 óra között.

Szabadkán is ünnepi szentmisével és körmenettel ünnepelték Úrnapja ünnepet tegnap, mely a katolikus egyházban parancsolt ünnep.

Nagyszámú katolikus hívő jelenlétében és a szabadkai papsággal együtt mutatott be tegnap szentmisét Pénzes János megyéspüspök. A szertartás végén az oltáriszentséget vivő megyéspüspök a Székesegyház körül vonult körmenetben. A körmeneten részt vettek cserkészek, a Szent György lovagrend tagjai, hittanosok és világi hívők is valamint a város közjogi méltóságai is képviselték magukat.

Rómában XVI. Benedek pápa vezetésével került sor a pápa székesegyháza, a Lateráni Szent János bazilika előtt téren Krisztus testének és vérének megünneplésére. A római szertartás végén a Szentatya Santa Maria Maggiore bazilikánál adott szentségi áldást. „Újra tanúságot teszünk az Úr valós jelenlétéről az eucharisztiában" - írta a római egyházmegye közleményében Camillo Ruini bíboros. A híveknek intézett levélben utalt XVI. Benedek pápa Sacramentum caritatis kezdetű apostoli buzdítására is.